A ferencvárosi helytörténeti kalandozásainkat folytatva a mostani cikkben a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyár Rt. és az annak otthont adó gyár épületének történetébe kaphattok egy rövid betekintést.

Amikor a IX. kerület története szóba kerül, nem mehetünk el a hely budapesti, sőt igazából az egész országra kiható ipartörténeti jelentősége mellett. Ahogyan az egy korábbi bejegyzésben a Stühmer gyárról  is kiderült, Ferencváros több olyan – ma már sajnos inkább a lassú pusztulás állapotában levő – a 19-20. század folyamán felhúzott gyárépülettel rendelkezik, melyek a maguk idejében egy-egy ipari területet forradalmasító cég otthonául szolgáltak. Ilyen volt a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyár Rt. is, amit 1922-ben magyar és német vállalatok vezetői alapítottak - derül ki két a gyár történetével foglalkozó tanulmányból, de ezekről még lesz szó lejjebb.

A Hazai Fésüsfonó- és Szövőgyár Rt. főbejárata 1923-ban. (Forrás: egykor.hu)

A 20. század elejére a magyar gyapjúipar hatalmas hátrányban volt a Nyugathoz képest és ezen a lemaradáson az 20-as évekig az ágazatban végbement rohamos fejlődés sem tudott sokat faragni. A háború után ipari szerkezetváltás ment végbe, a jó minőségű könnyűipari termékekre megnőtt a kereslet és ez hívta életre a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyárat is, az alakulógyűlést 1922. március 7-én tartották, a magyar Kohner bankház és a német Stöhm-Etag csoport részvételével. A Fésűsfonónak otthont adó gyár eredetileg a szomszédos Fegyvergyárhoz tartozott, tőlük vették át az I. világháború után kihasználatlanul álló épületrészeket és ezek lettek később textilgyártási célra átalakítva. Ez a döntés - bár elsőre jónak tűnhet - később igencsak megnehezítette a további fejlesztéseket és így nem várt többletköltségeket eredményezett, amelyek egy új, korszerű gyárépület megépítésével minden bizonnyal elkerülhetőek lehettek volna.

A gyár történetének alaposabb megismeréséhez nyújtanak nagy segítséget Koroknai Ákos és Rácz Béla online is elérhető tanulmányai. Ezekből az írásokból többek közt kiderül, hogy a Fésűsfonó alapításától egészen a szovjet hatalom átvételig és a gyár későbbi államosításáig a német és a magyar részvényesekből álló vezetőség tagjai folyamatos érdekellentétben voltak egymással. A könnyűipar terén jóval fejlettebb országból érkező német vezetőség tagjai ugyanis a saját kezükben akarták tartani a gyár vezetését és a szakember képzést. Mindez oda vezetett, hogy a magyar dolgozók, majd később a magyar vezetőség is háttérbe került a többségi tulajdonrészt élvező német tőkésekkel szemben. A befektetők profitmaximalizálási vágyának következtében a vállalat dolgozóinak fizetése messze elmaradt a német textilcégek által kínált bérektől. A munkások fokozódó elégedetlenségét a 30-as évekre különféle szociális intézkedések - mint például a 8 órás munkanap -  bevezetésével próbálták ugyan enyhíteni, de a béreket továbbra is alacsonyan tartották. Ez ellen az Iparügyi Minisztérium szabályozásokkal lépett fel, ami a Fésűsfonó gyár vezetőségének nemtetszését és nagyjából 10-15%-os minimálbér emelkedést eredményezett 1939-ben az azt megelőző évekhez képest.

A vállalat, mint az ország első fésűsfonó- és szövőipari üzeme új iparágat honosított meg hazánkban és a 20-as évek időszakában abszolút monopolhelyzetben volt a magyar piacon. Igazi konkurenciával talán csak a 30-as évek közepétől szembesült a cég többek közt a Csepeli Fésűsfonógyár Rt. és a Magyar Posztógyár Rt. “személyében”. A 40-es évekig bezáróan folyamatos fejlesztések történtek a gyárban: fonalfestő üzemet alakítottak ki, átálltak a fonalak helyi mosására, új berendezésekkel bővítették a gépparkot, valamint a hazai szakember hiánnyal szembesülve szakképzett dolgozókat is hívtak Németországból a gyárba dolgozni. A gyártás ekkorra a beruházásoknak köszönhetően a jobb években az ötszörösét is elérte a 20-as évek eredményeinek a folyamatosan fellépő nehézségek ellenére is jó eredményeket és nagy bevételt biztosítva a cégnek.

Kép forrása: Budapest Főváros Levéltára

A II. világháború ebben a szegmensben is erősen éreztette a hatását: a textilgyárak élére ekkoriban katonai parancsnokokat állítottak és ez alól a Fésűsfonó sem képezett kivételt. Az erős állami nyomás hatására a polgári fogyasztás igényeit szolgáló termelés szinte teljesen háttérbe szorult, ráadásul az állandó nyersanyag hiány minőségromlást eredményezett, amit a gyár vezetése egyáltalán nem nézett jó szemmel. Ők arra törekedtek ugyanis, hogy a hadiipart kiszolgáló gyártás mellett a jó minőségű alapanyagok előállításával se kelljen felhagyni, de ez a cél nem volt tartható. Ráadásul a munkabérek tovább zuhantak, ezért sok dolgozó kilépett, hogy más területen próbáljon szerencsét. Ennek hatására a további kilépések megakadályozása céljából a különféle fenyítő eszközök bevetésétől (pl. az elzárástól) sem riadtak vissza a megbízott katonai vezetők.

A gyár 1944. decemberéig üzemelt, ezt követően bombatámadás érte és az 1945-ös szovjet-német összecsapásokat követően egészen 1952-ig a Szovjetunió tulajdonába került. 1945. második felétől átszervezések kezdődtek és az új vezetés minden erejével a háború előtti gyártási színvonal visszaállításán dolgozott, ami igencsak nehézkes feladatnak bizonyult. A szovjet vezetőség ekkoriban különféle versenyekkel próbálta meg növelni a termelés hatékonyságát és hitelekkel segíteni a nyersanyagok hiánya miatt nehéz helyzetbe került iparágat. A központi intézkedéseknek köszönhetően pedig 1947-re a Fésűsfonóban ismét jó minőségű termékeket állíthattak elő és ekkorra a háborús károk helyreállítása is befejeződött. Az 50-es évekre további változások következtek be: három műszakos rendre álltak át a gyárban, ami jelentős dolgozói létszám növekedést eredményezett. 1953-tól a gyár a Magyar Népköztársaság tulajdonába került és a 60-as években a nagy gyárösszevonások idején egybeolvasztották a kistarcsai Fésűsfonó gyárral. Az így létrejött nagyvállalat a 60-as 70-es években ismét kiemelten fontos szerepbe került a gyapjúiparban, ráadásul a Terlyster szövet gyártásának köszönhetően a cég nemzetközi szintű elismerésre is szert tett. A 90-es évek privatizációját követően viszont a gyár felszámolásra került.

Ma a régi Fésűsfonó gyár épülete jó példája annak, hogy még ha csak részben is, de hogyan lehet egy régi ipari építményt modern célokra felhasználni. A Soroksári út 164-ben álló gyár épületében ugyanis a Bakelit Multi Art Center révén 2000 óta színház, kiállítótér, sőt még egy hostel is üzemel hatékonyan kihasználva a helyszín nyújtotta tágas tereket. Nagyon jó lenne látni, ha az előbbi példához hasonlóan minél több más elhagyott gyár épülete telhetne meg ismét élettel.