Most hétvégén rendezték meg a Rakpart 100 elnevezésű két napon keresztül tartó programsorozatot Budapesten. Ennek keretében számos a rakpart mentén álló épület nyitotta meg a kapuit a helytörténet és a kultúra iránt érdeklődő látogatók előtt. A kezdeményezéshez a Ludwig Múzeum is csatlakozott, ahol rendhagyó séta keretében leshettünk be a kulisszák mögé.
Napsütéses vasárnap délelőttön érkezek meg a Ludwig Múzeumba, ahol 11 órakor kezdetét veszi a "Picassótól a Blue Noses-ig” elnevezésű esemény. Az ingyenes program keretében a hirtelenjében összeverbuválódott nagyjából 30 fős csoportunkat - ami talán meglepő módon, de szinte kivétel nélkül 15 és 30 év közötti fiatalokból áll - a múzeum restaurátorai ismertetik meg közelebbről a kulisszák mögött zajló munka kihívásaival. A bejárás alatt beleshetünk a restaurátor műhelybe és egy speciális zsilipterembe is, ami a műtárgyak szállításánál játszik fontos szerepet kizárva a külvilágot a raktár terétől. A fő attrakció viszont mégiscsak a műtárgyraktár a maga lenyűgöző festmény felhozatalával, amiben többek közt Pablo Picasso, Tom Wesselmann, Roy Lichtenstein vagy éppen Hantai Simon nagy értékű művei is helyet kapnak. A termeket biztonsági okokból sajnos nem fotózhatjuk, cserébe viszont a nyakunkba zúdítanak egy sor érdekes - és olykor vicces - információt a múzeumról és a műtárgyak tárolásának igencsak szigorú szempontjairól.
Megtudjuk például, hogy a műtárgyraktárban állandó a nagyjából 20 fokos hőmérséklet és a 45-47%-os páratartalom, amivel meg tudják előzni a penész és a biológiai kártevők (mint az egerek és a bogarak) megjelenését, amelyek komoly kárt tehetnek a művekben. A műtárgyakat ún. tömbraktározási technológiával tárolják, ami azt jelenti, hogy a 140nm-es térben függőlegesen elhelyezett 27 rácsos szerkezeten összesen 500nm-nyi felületű műtárgyat képesek tárolni. Emellett a Ludwig Múzeum élen jár a magyarországi múzeumok sorában a műtárgyak digitalizációja szempontjából, mivel a gyűjteményük egésze elérhető online formában, amivel sikerült fellendíteniük a műtárgyaik más múzeumoknak való kölcsönzését. Előbbi azért jelentős, mert itthon a műtárgyak 90%-át még nem digitalizálták, így még online sem elérhetőek az érdeklődők számára, ami elég rossz arány. Bár a múzeum a digitalizálás szempontjából jól áll, a multimédiás tartalmak feldolgozása egyenlőre még nagy kihívást jelent a dolgozók számára, aminek a megoldására nemzetközi szakemberek bevonásával szervezett konferenciákon próbálnak megoldást találni.
Részlet a Marinko Sudac kiállításból
A technikai jellegű információkon túl azt is megtudjuk, hogy a Ludwig család a csokoládé bizniszben volt érdekelt és saját csoki manufaktúrájuk volt. A házaspár amerre csak jártak a világban az édesség alapanyagainak beszerzése kapcsán, ott rendszerint létrehoztak valamilyen művészeti gyűjteményt vagy alapítványt ezzel is támogatva a helyi kortárs művészetet. A budapesti múzeum az egyetlen ezek közül, ami állami kézben van, ez viszont igencsak leszűkíti a műtárgyak vásárlására fordítható összeget. Ezért aztán nem meglepő, hogy egy kisebb profilváltást követően a múzeum egyre többször vásárol inkább - zömmel fekete-fehér - fotográfiákat és médiaművészeti alkotásokat, amelyekhez sokkal olcsóbban lehet hozzájutni. A Ludwig házaspár által még az 1989-es budavári kiállításuk installálása után tartós letétben itt hagyott (pl. Picasso, Wesselmann, Richtenstein) festményekhez hasonlóan nagy értéket képviselő képek vásárlására egyszerűen nem is lenne keret.
Rakpart 100 Időpanoráma
A nagyjából 50 perces program zárásaként egy 77 fő szállítására is képes óriáslifttel visznek fel minket az emeleti Marinko Sudac kiállításra. A tárlat körbejárása után már éppen indulnék, amikor a második emelet panoráma ablakai előtt meglátok még néhány - szintén a Rakpart 100-hoz kapcsolódóan kiállított - régi helytörténeti fotót, ami bemutatja, hogyan nézett ki a múzeum környéke a régi időkben.
