A Butter Brothers 2013 nyarán nyitotta meg kapuit a minőségi reggelire éhező ferencvárosi nép előtt. Népszerűsége azóta is töretlen, vásárlóik között a turistáktól elkezdve a nyugdíjasokon át mindenki megtalálható. Ha röviden kéne jellemeznem a helyet, akkor azt mondanám rá, hogy egyszerűen nagyszerű.

Amikor megérkezünk, Hagymási László alapító tulajdonos éppen a legújabb szerzeményüket, egy adag Smoothie-t rendez el a hűtőszekrényben. Közvetlensége már a telefonban is érezhető volt, semmi akadályát nem látta annak, hogy megmutassa nekünk a konyhát is.

A hely légköre rögtön megragadja a látogatót. Semmi fölösleges körítés, igényes, letisztult és otthonos belső tér, a sütemények pedig önmagukért beszélnek. Hagymási László jellemzése tökéletesen leírja a pékséget: "Nincs itt semmi hókuszpókusz."

"A cél mindig az volt, hogy a legjobb alapanyagokból, a legjobb tudásunk szerint készítsünk péksüteményeket" - összegzi a vállalkozás filozófiáját Hagymási László. Kihangsúlyozza, hogy a liszt, a túró és a tej és a hús is családi vállalkozásokból, kistermelőktől érkeznek. A tejtermékeik beszállítóival éppen egy közös projekten dolgoznak. Lesznek saját joghurtjaik, kakó, tej és tejeskávé.

A laikusokban persze fölmerülhet a kérdés, hogy pontosan mit is jelent az, ha egy sütemény kézműves?

"Nem gyártósorról jön le a cucc. Tulajdonképpen ennyi. Az ilyen péküzemekben van egy gyártósor, ahol beállítják, hogy milyen sütemény jöjjön le a végén" - avat be minket László. A gépek hanyagolása csak a pékség előnyére válik, minden hirtelen jött ötletet azonnal meg tudnak valósítani. Kérdésemre, hogy ki felel a termékfejlesztésért, azt a választ kapom, hogy bárki. A Butter Brothersben minden dolgozó részese lehet egy-egy új péksütemény kiötlésének.

"Van néhány állandó termékünk, de ezek mellett folyamatosan variálunk. Sütőtökös, sonkás levelet csinálunk vagy zöldbabosat, vagy mascarponés csigát. Ami csak az eszünkbe jut. Mivel kis tételben csináljuk, ezért bármit tudunk változtatni, azonnal. Máshogy legyen hajtva, máshogy nézzen ki, az se baj, ha kicsit ronda."

Az autentikusság a vevőknek is nagyon fontos. Ők nem a tökéletes külsejű pékárút keresik, hanem a minőséget. Ezt visszajelzések is igazolják.

"Egyszer jött egy profi pék, aki elkezdte a saját módján készíteni a termékeket. Tökéletesek és egyformák voltak. A törzsvendégek, pedig megkérdezték: Mi lett itt, Spar?" - emlékszik vissza a tulajdonos.

Beszélgetésünkben elérkezik a várva várt pillanat, amikor bekukkanthatunk a színfalak mögé! A feldolgozó részlegen éppen egy titkos projekt rotyog a főzőlapon. A pékség e fölött a helység fölött kapott helyet. A munka jó hangulatban folyik, friss kakaós csigák sorakoznak a tepsikben.

A kedvünkért bemutatják, hogyan készül az egyik top termékük, a túrós táska. Az előzőleg már kikevert és géppel kinyújtott tésztát kis lapocskákra vágják fel. A lapocskákba egyenlő adag túró keverék kerül. Ezek után már nincs is más hátra mint behajtani a tészta csücskeit és a kis batyuk készen is állnak a sütésre.

A keverék elosztása során a pék csak a szemmértékére hagyatkozik. Közben Hagymási Lászlóval a távlati tervekről beszélgetünk. A Butter Brothers esetében is lett volna lehetőség a terjeszkedésre, de László ezt elutasította. Véleménye szerint a terjeszkedés elveszi a lehetőséget másoktól. Az ideális az lenne, ha mások is tudnának hasonló pékségeket, családi vállalkozásokat üzemeltetni.

Túránk végén természetesen meg kell kóstolnunk a túrós táska mellett a másik legnépszerűbb terméket, a kakós csigát. Persze szigorúan a hitelesség kedvéért. Nem kellett csalódnunk. Ropogós és vajas a tésztája, semmi lisztes mellékíze nincsen, kellően kakaós is. A képen a kakaós csiga mellett a pékség egyik legújabb szerzeménye látható, egy 100% gyömbérből készült rövid ital. Égető, de szuper egészséges - mesél róla Hagymási László. Mi úgy döntöttünk, hogy ezt a kihívást inkább a következő látogatásunkra halasztjuk, és nagyokat haraptunk a kakaós csigánkból.

Azokban a percekben elkezdtem sajnálni, hogy nincsen egy ilyen pékség az én utcám sarkán is.

Képek: Szinok Klára

Fotó: civishir.hu

Harcba szállt egymással Fürjes Balázs, a budapesti beruházásokért felelős kormánybiztos és a Momentum elnöke, Fekete-Győr András az olimpiáról szóló vitán szerda este, de hiába. Gundel Takács Gábor a vita közepén olvasta fel a hírt: Magyarország visszavonta az olimpiai pályázatot.

Az ELTE vitázni hívta a budapesti beruházásokért felelős kormánybiztost és Fekete Győr Andrást, hogy végre direkt módon, szemtől-szembe hangozzanak el az olimpia mellett és az olimpia ellen szóló érvek Gundel Takács Gábor moderálásával. A két órás vitán terítékre került az ország gazdasági helyzete és a korrupció veszélye is, mentek a beszólogatások, de a vita csúcspontja az volt, amikor a Momentum aktivistái kiszúrták, hogy közben kijött a hír, hogy Magyarország visszavonta a pályázatot. ELTE-ÁJK immár negyedik alkalommal rendezett atomvitát, amely mindig valamilyen aktuális közéleti kérdést érint. Ez az aktuális kérdés mi más is lehetett volna idén, mint az olimpia? A rendezvény szervezői úgy gondolták, hogyha az ELTE jogász hallgatói mellett  a Corvinus közgazdászai is szóljanak bele az ország gazdaságát igencsak érintő problémába, ezért őket is bevonva a Corvinus Egyetemen rendezték meg a giga vitát.

Mikor megérkeztem az egyetemre az első meglepetés az volt, hogy mekkora médiafigyelmet kapott az esemény, gyakorlatilag Magyarország összes jelentős médiuma ott volt. A sajtón kívül belépést kaptak a kormány emberei, a Momentum aktivistái, illetve jónéhány egyetemi hallgató, akik a vita utolsó harmadában kérdéseket is tehettek fel a vitapartnereknek.

Pár órával a vita kezdete előtt derült ki, hogy Gundel Takács Gábor a Budapesti Olimpiáért Mozgalom szóvivője lett, ezzel hivatalosan is elkötelezve magát az olimpia mellett. Rögtön fel is merült a kérdés, hogy Gundel hogyan tud pártatlanul levezetni egy vitát, amiben ő maga is elfogult.

„Ezt az ember megtanulja, amikor egy Ferencváros-Újpest mérkőzést közvetít, akkor megtanulja, hogy hogy kell pártatlanul egy ilyet csinálni. Mindazonáltal amikor engem fölkértek ennek az eseménynek a moderálására, akkor én azt kértem, hogy beszéljék meg a Momentum vezetőjével, hogy én tagja vagyok a BOM-nak, én olimpiapárti vagyok, és hogy elfogadják-e ennek ellenére, hogy én vezessem ezt az eseményt. Ők elfogadták. Én köszönöm a bizalmat, és természetesen nem nekem kell vitatkozni, nekem itt most az a dolgom, hogy moderáljam ezt az eseményt abszolút pártatlanul – magyarázta el nekünk a vita kezdete előtt Gundel Takács Gábor.

A vita elején megkérdeztünk néhány hallgatót is, hogy miért jöttek el a vitában, mi a véleményük a témában. Nagy meglepetésünkre bárki, akivel beszéltünk nyitottan állt a kérdéshez, és leginkább azért jöttek el, mert szerettek volna tájékozódni és ész érvek alapján állást foglalni a kérdésben. Erről az ideiglenes pártatlanságról a vita alatt is megbizonyosodhattunk, ugyanis a hallgatók mindkét fél kreatív elmecsillanását, éles odabökését tapssal vagy épp hangos nevetéssel jutalmazta.

Hosszas helyezkedés és némi hangosítási probléma után kezdetét vette az esemény. Köszöntött minket az esemény szervezője, Gundel Takács Gábor biztosított mindenkit a vita idejére szóló pártatlanságáról, és még Szilágyi Áron, olimpiai vívó is mondott egy beszédet arról, hogy olimpia eredeti küldetése szerint a békéről és az összefogásról szól. A vita elején a vitapartnerek 10-10 percet kaptak, hogy elmondják az érveiket. Fekete Győr András, a Momentum elnöke kezdte, aki rögtön egy kis csipkelődéssel indított: megköszönte Fürjesnek, hogy 35 nap eltelte után végre szóba áll vele és azért is köszöntet mondott, hogy a „propaganda” média is eljött az eseményre, ugyanis az aláírásgyűjtés alatt nem nagyon keresték őket.

Fekete Győr András ezután azzal folytatta, hogy ha már az olimpia az emberekről szól, ahogy azt Szilágyi Áron is említette, akkor érdemes lett volna, ha a kormány erről valóban is megkérdezi az embereket, de ezt két éven keresztül elmulasztotta. A Momentum elnöke még a későbbi eseményeket nem is sejtve jelenti ki, hogy gyávaság lenne, ha a kormány visszavonná a pályázatot, majd Fürjeshez fordulva meg is kéri a politikust, hogy ennek érdekében járjon közre Orbán Viktornál, mert mindenki vitát szeretne ebben a kérdésben. Az első érv, amit megtámadott az az Agenda 2020 által biztosított támogatás volt, ami szép és jó, de még ez sem biztosítaná azt, hogy az ország költségtúllépés nélkül tudjon megrendezni egy olimpiát. A második érve az volt, hogy az olimpia önmagában nem tenne minket nagy nemzetté, mert a skandináv országokat sem ez tette, hanem az, hogy olyan fontos dolgokra fordították a költségeket, mint például az oktatás és az egészségügy.

Fürjes Balázs vicceskedve, lényegtelen apróságokkal indított az első pár percben, miszerint örül, hogy megjavult a hangosítás, és elmagyarázta, hogy miért nem fogja tegezni a Momentum elnökét. Az érvelést a legfontosabb kérdéssel, az olimpia realitásával kezdte. Állította, hogy az ország gazdaságilag igenis kibírná az olimpia megrendezését, mert a magyar gazdaság jó állapotban van, stabil lábakon áll.

„A magyar gazdaság köszöni szépen, jól van.”

Fürjes szerint valótlan az a 3000 milliárd forint, amennyibe a Momentum szerint kerülne az olimpia, mert ebbe olyan beruházásokat is beleszámolnak, amik egyébként is megtörténnének az elkövetkező hét év során. Értsd: amúgy is építenének még focistadionokat és javítanák a közlekedést Budapesten.

A vitapartnerek olykor nehezen állták meg, hogy a tíz perc alatt ne szóljanak közbe vagy tegyék fel kérdéseiket, de Gundel Takács Gábor mindig türelemre intette őket. A vitatkozás ezután kezdődött meg, elsősorban az Agenda 2020-ról. Az Agenda 2020 Fürjes szerint azért király, mert lehetővé teszi, hogy ne csak Budapest legyen az olimpia helyszíne, ezért azok a létesítmények, amiket az olimpia okán létrehoznának országszerte később is hasznosak lehetnek. Az olyan létesítmények, amikre meg nincs is szükség mobil módon fognak megépülni, tehát bármikor szétszedhetők lesznek. Kicsit ellentmondásos volt az angol példa, ami szerint szintén építettek ilyen mobil létesítményt, amit aztán egy focicsapat kedvéért mégis állandósítottak. Fürjes tehát amellett érvelt, hogy nem lesznek felesleges stadionok és épületek mindent újra lehet hasznosítani alapon.

Fekete Győr András viszont arra hívta fel a figyelmet, hogy mi lennénk az első ország, akik igénybe veszik az Agenda 2020-at, ezért gyakorlatilag kísérleti nyulak lennénk egy jól hangzó programban. A Momentum elnöke azt sem igen hitte el, hogy ne lennének fölösleges stadionok, hiszen még a focistadionoknak is 30%-os a kihasználása.

Természetesen a korrupció témája is terítékre került. Fekete Győr András szerint az olimpia nem hírnevet, hanem hatalmas égést hozna Magyarországnak, ha kiderülne, hogy a kormány szétkorruptkodta az olimpiát, ahogy a 4-es metrót is tették, ezért az egyetlen járható út, ha minden szerződést nyilvánosságra hoznak.

A vita során volt néhány fájdalmasan kínos pillanat, például amikor Fekete Győr András betippelte, hogy Magyarország mikor pályázott utoljára olimpiára, és csúnyán ötven évet tévedett. Mindez azonban nem számított, ugyanis már lement a vitának több mint a fele, amikor a Momentum aktivistái az első sorban csápolni kezdtek a telefonjukat a moderátor felé nyújtva. Gundel Takács Gábor a mikrofonba olvasta fel, hogy most írta ki az Index, hogy a pályázatot visszavonták. A terem egy része elfojtott ujjongásban és tapsban tört ki, míg a másik fele megmerevedett ültében, majd a telefonjaikat előkapva csekkolták a hírt.

Gundel Takács Gábor azonnal reagáltatta Fürjes Balázst a történtekre, aki a csalódottságát visszanyelve kezdte el magyarázni, hogy egység nélkül nem lehet olimpiát rendezni, pedig még sosem voltunk ennyire közel hozzá. Fekete Győr András sajnálatát fejezte ki, amiért a kormány nem engedte, hogy végre kifejtsék az emberek a véleményüket egy népszavazáson és vitázhassanak.

A vita hangulata ezután alaposan leült, pár bátor diák feltett kérdést a beruházásokkal kapcsolatban, de az egész okafogyottá vált, és ez tapintható volt a levegőben.

Mikor véget ért a vita, az újságírók megrohamozták a két politikust, mindenki arra volt kíváncsi, hogy mit szólnak a hírhez. A Momentum elnöke egymagában állva mosolyogva válaszolt arra, hogy mit érez és, hogy tudták-e, hogy most fogják visszavonni a pályázatot.

„Nagyon ambivalensek az érzéseim. Ezt már mondtuk eddig is, hogy mekkora gyávaság lenne a kormány részéről, hogyha visszakoznának ezek után. Azt nem tudtuk, hogy ma visszavonják a pályázást, azt, hogy suttogták emberek, hogy már érlelődik a döntés és hát ez van. Most elárultak több száz magyar embert, akik szerettek volna erről vitázni. Azokat is, akik félelemből nem írták alá ezeket az íveket.  Jó lett volna végre társadalmi vitát szervezni erről az olimpiáról, mert ez nem feltétlen csak az olimpiáról szólt volna, hanem arról is, hogy mik a prioritások a magyar társadalomban.  Ezért lett volna ez egy igazán verhetetlen és érdemi vita, és most ettől fosztotta meg a kormány meg Orbán Viktor az embereket, és ez az, ami igazán fájó.”

Fekete Győr András szerint a Momentum a létjogosultságát az olimpia ügyének lezárásával nem vesztette el, továbbra is szeretnének párttá alakulni, és azt gondolják, hogy még rengeteg olyan probléma és közös ügy van Magyarországon, ami mellett ki lehet állni.

Fürjes Balázshoz már sokkal nehezebb volt odajutni. A sorunkra várva időnként odajött hozzánk valaki, és megpróbáltak minket meggyőzni arról, hogy menjünk ki és ott várjunk a kormánybiztos úrra. Azt hiszem, még most is ott várnánk.

Fürjes rendületlenül válaszolt a kérdésekre, válaszaiban pedig azt hangsúlyozta, hogy egység nélkül nincs olimpia.

„Nyilván ez nem egy örömteli napja a budapesti olimpiának, ami úgy hiszem, hogy egyszer majd elkövetkezik. De az a helyzet, hogy a kialakult helyzetben ez volt az egyetlen felelős döntés. Az összefogás, az egység, ami a budapesti olimpia elindításakor jelentkeznünk kellett 2015 nyarán fennállt, megvolt, ami nélkül nem lett volna szabad belevágni. Van itt egy kis becsapás, rászedés a dologban, azok részéről, akik kihátráltak mögüle. Tehát ez az összefogás, ez eltörött. Nem tudunk úgy versenyezni holnap, holnapután, a jövő héten Párizzsal, Los Angelessel, hogy ádáz viták, és egy éles szembenállás jellemez bennünket. Ezt már egy népszavazás sem tudta volna begyógyítani napokkal később, mivel ez az egység elfogyott. Az esélyeink elfogytak és így ez volt az egyetlen felelős döntés.”

Mikor megkérdeztük, hogy egység alatt politikai vagy társadalmi egységet ért-e, akkor azt felelte, hogy mindkettőnek meg kell lennie, és szerinte a politikai meg is volt, amíg több párt ki nem hátrált belőle.

Az olimpia-vitáról készült videót itt nézhetitek meg: https://www.youtube.com/watch?v=QZpCIhhh43c (forrás:elteonline.hu)

A ferencvárosi helytörténeti kalandozásainkat folytatva a mostani cikkben a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyár Rt. és az annak otthont adó gyár épületének történetébe kaphattok egy rövid betekintést.

Amikor a IX. kerület története szóba kerül, nem mehetünk el a hely budapesti, sőt igazából az egész országra kiható ipartörténeti jelentősége mellett. Ahogyan az egy korábbi bejegyzésben a Stühmer gyárról  is kiderült, Ferencváros több olyan – ma már sajnos inkább a lassú pusztulás állapotában levő – a 19-20. század folyamán felhúzott gyárépülettel rendelkezik, melyek a maguk idejében egy-egy ipari területet forradalmasító cég otthonául szolgáltak. Ilyen volt a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyár Rt. is, amit 1922-ben magyar és német vállalatok vezetői alapítottak - derül ki két a gyár történetével foglalkozó tanulmányból, de ezekről még lesz szó lejjebb.

A Hazai Fésüsfonó- és Szövőgyár Rt. főbejárata 1923-ban. (Forrás: egykor.hu)

A 20. század elejére a magyar gyapjúipar hatalmas hátrányban volt a Nyugathoz képest és ezen a lemaradáson az 20-as évekig az ágazatban végbement rohamos fejlődés sem tudott sokat faragni. A háború után ipari szerkezetváltás ment végbe, a jó minőségű könnyűipari termékekre megnőtt a kereslet és ez hívta életre a Hazai Fésűsfonó- és Szövőgyárat is, az alakulógyűlést 1922. március 7-én tartották, a magyar Kohner bankház és a német Stöhm-Etag csoport részvételével. A Fésűsfonónak otthont adó gyár eredetileg a szomszédos Fegyvergyárhoz tartozott, tőlük vették át az I. világháború után kihasználatlanul álló épületrészeket és ezek lettek később textilgyártási célra átalakítva. Ez a döntés - bár elsőre jónak tűnhet - később igencsak megnehezítette a további fejlesztéseket és így nem várt többletköltségeket eredményezett, amelyek egy új, korszerű gyárépület megépítésével minden bizonnyal elkerülhetőek lehettek volna.

A gyár történetének alaposabb megismeréséhez nyújtanak nagy segítséget Koroknai Ákos és Rácz Béla online is elérhető tanulmányai. Ezekből az írásokból többek közt kiderül, hogy a Fésűsfonó alapításától egészen a szovjet hatalom átvételig és a gyár későbbi államosításáig a német és a magyar részvényesekből álló vezetőség tagjai folyamatos érdekellentétben voltak egymással. A könnyűipar terén jóval fejlettebb országból érkező német vezetőség tagjai ugyanis a saját kezükben akarták tartani a gyár vezetését és a szakember képzést. Mindez oda vezetett, hogy a magyar dolgozók, majd később a magyar vezetőség is háttérbe került a többségi tulajdonrészt élvező német tőkésekkel szemben. A befektetők profitmaximalizálási vágyának következtében a vállalat dolgozóinak fizetése messze elmaradt a német textilcégek által kínált bérektől. A munkások fokozódó elégedetlenségét a 30-as évekre különféle szociális intézkedések - mint például a 8 órás munkanap -  bevezetésével próbálták ugyan enyhíteni, de a béreket továbbra is alacsonyan tartották. Ez ellen az Iparügyi Minisztérium szabályozásokkal lépett fel, ami a Fésűsfonó gyár vezetőségének nemtetszését és nagyjából 10-15%-os minimálbér emelkedést eredményezett 1939-ben az azt megelőző évekhez képest.

A vállalat, mint az ország első fésűsfonó- és szövőipari üzeme új iparágat honosított meg hazánkban és a 20-as évek időszakában abszolút monopolhelyzetben volt a magyar piacon. Igazi konkurenciával talán csak a 30-as évek közepétől szembesült a cég többek közt a Csepeli Fésűsfonógyár Rt. és a Magyar Posztógyár Rt. “személyében”. A 40-es évekig bezáróan folyamatos fejlesztések történtek a gyárban: fonalfestő üzemet alakítottak ki, átálltak a fonalak helyi mosására, új berendezésekkel bővítették a gépparkot, valamint a hazai szakember hiánnyal szembesülve szakképzett dolgozókat is hívtak Németországból a gyárba dolgozni. A gyártás ekkorra a beruházásoknak köszönhetően a jobb években az ötszörösét is elérte a 20-as évek eredményeinek a folyamatosan fellépő nehézségek ellenére is jó eredményeket és nagy bevételt biztosítva a cégnek.

Kép forrása: Budapest Főváros Levéltára

A II. világháború ebben a szegmensben is erősen éreztette a hatását: a textilgyárak élére ekkoriban katonai parancsnokokat állítottak és ez alól a Fésűsfonó sem képezett kivételt. Az erős állami nyomás hatására a polgári fogyasztás igényeit szolgáló termelés szinte teljesen háttérbe szorult, ráadásul az állandó nyersanyag hiány minőségromlást eredményezett, amit a gyár vezetése egyáltalán nem nézett jó szemmel. Ők arra törekedtek ugyanis, hogy a hadiipart kiszolgáló gyártás mellett a jó minőségű alapanyagok előállításával se kelljen felhagyni, de ez a cél nem volt tartható. Ráadásul a munkabérek tovább zuhantak, ezért sok dolgozó kilépett, hogy más területen próbáljon szerencsét. Ennek hatására a további kilépések megakadályozása céljából a különféle fenyítő eszközök bevetésétől (pl. az elzárástól) sem riadtak vissza a megbízott katonai vezetők.

A gyár 1944. decemberéig üzemelt, ezt követően bombatámadás érte és az 1945-ös szovjet-német összecsapásokat követően egészen 1952-ig a Szovjetunió tulajdonába került. 1945. második felétől átszervezések kezdődtek és az új vezetés minden erejével a háború előtti gyártási színvonal visszaállításán dolgozott, ami igencsak nehézkes feladatnak bizonyult. A szovjet vezetőség ekkoriban különféle versenyekkel próbálta meg növelni a termelés hatékonyságát és hitelekkel segíteni a nyersanyagok hiánya miatt nehéz helyzetbe került iparágat. A központi intézkedéseknek köszönhetően pedig 1947-re a Fésűsfonóban ismét jó minőségű termékeket állíthattak elő és ekkorra a háborús károk helyreállítása is befejeződött. Az 50-es évekre további változások következtek be: három műszakos rendre álltak át a gyárban, ami jelentős dolgozói létszám növekedést eredményezett. 1953-tól a gyár a Magyar Népköztársaság tulajdonába került és a 60-as években a nagy gyárösszevonások idején egybeolvasztották a kistarcsai Fésűsfonó gyárral. Az így létrejött nagyvállalat a 60-as 70-es években ismét kiemelten fontos szerepbe került a gyapjúiparban, ráadásul a Terlyster szövet gyártásának köszönhetően a cég nemzetközi szintű elismerésre is szert tett. A 90-es évek privatizációját követően viszont a gyár felszámolásra került.

Ma a régi Fésűsfonó gyár épülete jó példája annak, hogy még ha csak részben is, de hogyan lehet egy régi ipari építményt modern célokra felhasználni. A Soroksári út 164-ben álló gyár épületében ugyanis a Bakelit Multi Art Center révén 2000 óta színház, kiállítótér, sőt még egy hostel is üzemel hatékonyan kihasználva a helyszín nyújtotta tágas tereket. Nagyon jó lenne látni, ha az előbbi példához hasonlóan minél több más elhagyott gyár épülete telhetne meg ismét élettel.

Sosem volt 11 millió forintom és a pénzügyekhez sem értek. Sokáig a tőzsde működése is zavaros, átláthatatlan ködbe veszett az elmémben. Mindezek ellenére részt vettem egy pszichológiai kísérletben, ami egy számítógépes befektetési szimulációs játékot jelentett a Budapesti Corvinus Egyetemen. A kísérlet végén rá kellett jönnöm, hogy a pénzügy továbbra sem az én világom.

„A kísérlet alatt a résztvevők egy számítógépes szimulációban vesznek részt; ennek során egy fiktív élethelyzetben ismételten döntést kell hozniuk arról, hogy virtuális pénzvagyonuk mekkora részét fektetik be kockázatos tőzsdei értékpapírokba”- olvashatjuk a kísérletet hirdető honlapon. Bár hazánkban nem jellemző, hogy az átlag polgárok a tőzsdén forgatják meg félre tett pénzüket, egy ilyen szituáció személyiségünk eddig ismeretlen oldalát is fel tudja tárni előttünk. A kutatás egyik szervezője, Ruzsa Gábor szerint céljuk, hogy felmérjék az emberek viselkedését a már fentebb leírt döntési helyzetben, valamint felállítsanak egy normatív racionális viselkedést.

A kísérletet alapvetően nem úgy kell elképzelnünk, ahogyan az amerikai filmekben láthatjuk a tőzsdén a sok embert ordibálni és hadonászni. A számítógépen egy program segítségével tehetjük kockára családunk vagyonát. A szimuláció elején elolvashatjuk azt a fiktív élethelyzetet, melybe minden résztvevő beleképzeli magát. A kerettörténet szerint a harmincas éveim közepén járok, házasságban élek és két gyermekem van. Férjemmel összesen havi nettó kétszázezret keresünk, így nem csoda, hogy nagyon megörülünk az örökségül ránk hagyott 20 millió forintnak, melyet nagy remények közepette kockázatos értékpapírokba fektetünk. A szimuláció során csak tippelni tudunk, hogy értékpapírunkkal veszteni vagy nyerni fogunk-e.

Ruzsa Gábortól megtudom, hogy alapvetően két fajtája van az elkövethető hibáknak: vagy túl sok vagy túl kevés kockázatot vállalunk. A legjellegzetesebb hibázási forma például, hogy a sorozatos vesztések után ellentétben a racionális emberrel, aki csökkenti a tétet nullára, van aki a vesztéstől ideges lesz és növeli a tétet. A kutatás arra keresi a választ, hogy ezek a hibázási típusok milyen mértékben vannak jelen az egyéneknél. Ruzsa Gábor szerint a kutatás során definiáltak öt klasztert, mindegyik egy-egy profil azt illetően, hogy milyen fajta hibát követ el az egyén. A kísérlet előtt egy kérdőívet kell kitölteniük a résztvevőknek, ez alapján a kutatók megnézik, hogy az itt mért személyiség jellemzők összefüggenek-e a hibázási profilokkal.

A szimuláció során 20 millió forinttal indulok és szépen lassan elkezdek nyerni. A program minden kereskedési kör előtt megkérdezi, hogy mennyit kívánok befektetni. Először óvatosan indítok és a körültekintésnek meg is lesz az eredménye. Próbálok ráérezni, hogy a részvényemmel nyerni vagy veszteni fogok-e? Vagyonom szépen felmegy 50 millióra, azonban egy nagyobb kockáztatás után elveszítem a pénzt és a játék végéig nem is tudom visszaszerezni, a kezdő 20 millióból 9-el fejezem be a kísérletet. A résztvevőknek lehetőségük van visszajelzést kérni, így sokkal többet tudhatnak meg a szimulációban mutatott teljesítményükről. Bár a fiktív pénz elvesztése csalódottsággal tölt el, kíváncsian és bizakodva várom a visszajelzést, hiszen az ilyen kísérletekkel nem csak a kutatók és a tudományos szakma, hanem a résztvevő egyének is gazdagodhatnak, mégpedig önismeretükben.

Az érdeklődésre való tekintettel a szervezők két további időpontot hírdettek meg, december 13. és január 10-re. Részletek az alábbi honlapon.
http://www.befszim.hu/

Kicsit felemásra sikeredett a Bálna adventi nyitórendezvénye december első hétvégéjén. A nyitónapra a szervezők Mikulás-programot és jégpályát is ígértek. Az első napon az ősz szakállú gyerekkedvenc eljött, csak a dunai panorámás jégpályát nem nyitották meg, a második napon viszont már lehetett csúszkálni a Bálna melletti ingyenes jégpályán a szikrázó napsütésben.

A kisebb focipálya méretű pályánál egy átalakított, ősöreg, piros Skodából árulják a forralt bort, szemben vele egy pofásan kicsinosított lakókocsiban üdítőket és kolbászos street food csoda szendvicseket lehet kapni, egy, a karácsonyi vásárok elmaradhatatlan kelléknek számító fa bódéban pedig aranysárga lángosért állhatunk sorba. 

A korlátra támaszkodó apukán kívül még körülbelül húszan próbálják megtartani az egyensúlyukat a jégpályán. Ki nagyobb, ki kevesebb sikerrel teszi ezt, ám olyan látványos eséseket, mint amiket a jégtáncosok produkálnak egy versenyen, nem lehet látni. Viszont az elégedettség mindenkinek kiül az arcára, van, aki a csúszkálásnak örül, más annak, hogy képes megállni a korcsolyája élén.

Látszik, hogy a korizók hálásak a lehetőségért. Van, aki rutinosan saját korcsolyát hoz, mások a pálya melletti kölcsönzőből kérnek lábukra passzolót. „Ezer forint lesz” – mondja határozottan a kölcsönzőben dolgozó mokány úr az anyukának, aki kislányának bérel egy csinos korcsolyát. „Ha letelik a 3 óra, akkor újabb ezrest kell fizetni” – magyarázza a kölcsönzős a szabályokat miközben elveszi a nő igazolványát. Ugyanis a korcsolyabérléshez vagy az igazolványainkat kérik el, vagy egy pár koriért letétként ott kell hagynunk tízezer forintot.

Már nyitnám a számat, hogy kérek egy pár korcsolyát, amikor látom, hogy mindenkit letessékelnek a jégről, elkezdődött a karbantartás. Előkerül a slag, a jég felületének egyengetésére szolgáló simítófa, és a két munkásruhába öltözött karbantartónak kezdődhet a munka. Rutinosan locsol az egyik, szakszerűen egyenget a másik, összeszokott páros.

Mivel lecsúsztam a korcsolyáról a Bálna belsejében levő adventi vásárt veszem célba. A földszinti helyiségben három árus árválkodik, négy vásárló nézegeti a portékákat. A tér közepén egy kisebb asztal tele rajzlapokkal és színes ceruzákkal, mellette kanapék, látszik, hogy minden arra vár, végre jöjjön egy gyerek és rajzoljon valamit. Az egyik árus mézeket, a másik színes, köves ékszereket, a harmadik pedig teákat, ízesített szemes és őrölt kávékat kínál a vevőknek. A hideg télben pedig mi mást is akarna inni az ember, mint egy jó forró teát, így a szépen csomagolt teafüveket árusító hölgyhöz lépek, aki éppen egy idősebb urat próbál átsegíteni a teafüválasztás nehézségein.

Mikor elveszem és megnézem a nekem tetsző zacskót, otthagyja a bizonytalankodó urat és mesélni kezd. „A gödöllői kastély kertészetéből származnak az alapanyagok. Mindegyik tea nagyon finom” – magyarázza. Arra a kérdésemre, hogy melyiket inná meg, azonnal rávágja: „a Négyévszakot”. De csalódást okozok neki, mert nekem a csillagánizsos, borókabogyós, kakukkfüves Hajnali Lélegzetre esik a választásom. Az idősebb úr viszont a Hercegek teájával kokettál. A választás nehéz, ezért próbál megbizonyosodni annak helyességéről, és megkérdezi az eladót viccelődve: „ha megveszem és megiszom, az leszek, ami a tea neve?”. Az eladóval egymásra nézzünk, nekem megjelenik lelki szemeim előtt a Benjamin Button különös élete című film, ahol a hős folyamatosan fiatalodik, egyre daliásabb lesz. Hogy az eladónak mi jutott az eszébe, az nem derül ki, inkább csak zavartan mosolyog. Hezitálásunknak az a vége, hogy a bácsi visszateszi a teát, mert ha nincs ígéret, nincs vásárlás sem.

A zavart mosolyt aztán felváltotta a mesélés. Az eladó elmondta a Mikulásról, hogy „tegnap volt itt, akkor nagyon sok gyerek jött el. Hozott nekik szaloncukrot”. És az is kiderült, hogy a most egyedül árválkodó rajzolásra szánt asztalon galériákért kiáltó gyerekalkotások születtek. De, hogy ma is eljön-e az ősz szakállú gyerekkedvenc, nem tudja megmondani. Mivel a pályát még egyengetik, a Mikulásról semmi hír, inkább hazaindulok. Egy csomag teával gazdagabb lettem, viszont egy korcsolyázási élménnyel szegényebb, de ezt még januárig, az adventi programok végéig bepótolhatom.

Panaszkodtak a telepiek a nagy forgalom miatt, de az önkormányzat segítő szándéka ellenére őket szívatta meg azzal, hogy október elsejétől fizetőssé tette a parkolóhelyek egy részét. Az ottani lakosok és az autósok nagy része is morog, szerintük nem ez, vagy nem pontosan ez lett volna a megoldás.

A József Attila lakótelepen élők az elmúlt években több levelet is írtak a Ferencvárosi Önkormányzatnak, hogy túl nagy a forgalom, az utcák tömöttek, és a lakók nem tudnak a saját házuk előtt leparkolni. Az önkormányzat meghallgatta a fohászkodásokat, és úgy döntött, hogy október elsejétől a telep forgalmasabb útszakaszait fizetőssé teszik.

Nem nagy összegért, mindössze 175Ft/óráért tehetjük le az autónkat, de ez az egyszerű megoldás nem oldotta meg az ennél jóval rétegzettebb problémát. Az egyik szembetűnő hiba a gépezetben, hogy néhány forgalmas területet, mint például az iskola és óvoda környékét nem tették fizetőssé, ezért már nemcsak azok parkolnak itt, akik a gyerekükért jöttek az iskolába, hanem azok is, akik így próbálják kijátszani a parkolórendszert.

[forrás: jozsefattilalakotelep.hu]

„Most is szabálytalanul állok, itt nem lehet megállni. A lakókat bántják azzal, hogy fizetőssé tették ” – mondta egy nagypapa, aki az unokájáért jött az óvodába, de mivel nem volt az környéken szabad hely, ezért vagy csak nagyon messze tudott volna megállni, vagy, ahogy tette is, a tilosban parkolt.

Míg a telepre érkezésünkkor azt gondoltuk, hogy a fizetőssé vált parkolók csak az autósokat érintő probléma, mostanra kiderült, hogy ennek a gyökerei sokkal mélyebben vannak. Megkérdeztünk egy az iskola mellett lakó nőt, hogy hogy is van ez, miért elégedetlennek, ha ők kérték az önkormányzatot, hogy tegyék fizetősség a parkolást.

„Fizetőssé nem. Arról volt szó, hogy csökkentik a forgalmat,  de inkább növelték ezzel” – mondja. – „Ez embertelen, ami itt folyik. Itt, amikor jönnek az iskolások, megállni nem lehet, tehát akik itt laknak, parkolásuk megoldatlan.”

Szerinte nem azzal kellett volna megpróbálni csökkenteni a forgalmat, hogy fizetőssé teszik a parkolóhelyeket, hanem azzal, hogy több utcát egyirányúsítanak vagy ha mást nem, akkor az iskola területét is be kellett volna vonni, hogy a forgalom ne zsúfolódjon erre a kis helyre. Azt is elmeséli, hogy volt olyan eset, amikor mentőt kellett hívni a férjéhez, de annyian parkoltak ebben a picike utcában, hogy a mentő 10 percig nem tudott megállni, egy tűzoltóautó pedig biztosan nem fért volna be. Egy másik ottlakó is arra panaszkodott, hogy reggelente nem fér el a kukásautó és csak dudál, mert se ki, se be.

Átmegyünk egy olyan területre, ahol már viszont minden utcában díjköteles a parkolás. Amikor arról kérdezzük az egyik ottlakó, autótulajdonos nőt, hogy mit szól hozzá, akkor ironikusan annyit mond:

„Hurrá!”

Mint minden kerületben, itt is úgy van, hogy kizárólag azok a lakók válthatják ki a 2000 forintos éves parkolóbérletet, akik állandó lakcímmel rendelkeznek, és a lakó neve megegyezik a jármű tulajdonosának nevével. Azok a lakók, akik ezeknek a feltételeknek nem tesznek eleget, autóikkal kiszorulnak a nem fizetős utcákba, ugyanis a fizetős helyeken csak 3 órát lehet egyhuzamban parkolni.  Ez az egyik oka annak, hogy mindenki az iskola környékén parkol, mert bár központi hely, de nem kell érte fizetni.

„Nincs ezzel semmi gond, hogyha egy olyan lehetőséget is biztosítottak volna, hogy azt mondja, hogy oké, nem vagy állandó lakos, de itt élsz, akkor vehetsz éves parkolójegyet ennyiért” – mondja a nő, akinek naponta többet kell gyalogolnia az autójához.

Szerinte az is megoldás lett volna, ha kialakítanak egy olyan területet, ahol lehet ingyenes parkolni, de csak ígéretet kaptak a Népligetnél épülő parkolóházra.

„Ezek a háznak a saját parkolói, és ezek is fizetősök lettek. Ez még csak nem is utca” – mutatja a garázsok előtti parkolókat.

Az alapvető gond szerinte, hogy nincs alternatív megoldás az itt lakó, de nem állandó lakcímmel rendelkezők számára, éppen ezért azt gondolja, hogy a parkolók fizetőssé való tétele nem azért lett, hogy csökkentsék a forgalmat.

„Egyértelműen egyetlen dologról szólt az egész, hogy minél többet lehessen büntetni.”

Azt állítja, hogy október elseje óta rendszeresek a büntetések, minden nap lát parkolóőrt a környéken.

Megkérdeztük a FEV 9 Zrt.-t, a parkolást kialakító céget, hogy miért nem vásárolhatnak azok a lakosok is éves bérletet, akik itt élnek évek óta, de nincs állandó lakcímük. A következő választ kaptuk:

„A Fővárosi Közgyűlés Rendeletében is meg van határozva, hogy csak állandó lakcímmel lehet kérelmet kiváltani, és ez nem csak a 9. kerületben működik így.”

Ráadásul a parkolók fizetőssé tétele a környezetvédelemnek se kedvez, ugyanis eddig a 3-as metrónál lévő P+R parkolók is fizetőssé váltak, ezért az emberek nem tudják letenni az autójukat, hogy tömegközlekedve haladjanak tovább, ezzel is óvva a környezetet és csökkentve a forgalmat a belvárosban.

A Ferencvárosi Önkormányzat a néhány parkoló fizetőssé tételével csak áttolta más utcákra a forgalmat és ezzel együtt a problémát is, a helyzet tehát továbbra is megoldatlan.

Jótékonysági akció keretében idén harmadik alkalommal rendez meleg ruha- és ajándékgyűjtést a Ferencvárosi Torna Club az Ökumenikus Segélyszervezettel együttműködve. A szervezők november 15-től december 6-ig várják az adakozni vágyók felajánlásait hétköznaponként 14 és 18 óra között a Fradi népligeti sportközpontjában kihelyezett konténernél. Az így összegyűlt adományokat a karitatív szervezet munkatársai juttatják majd el a leginkább rászoruló családokhoz decemberben.

(Kép forrása: fradi.hu)

Szeptemberben átadták a Nehru partot, azóta kirobbant a kakabotrány, amikor emberi ürülék csusszant ki a gyerekcsúzdából, a padokat mindenki utálja, a kutyások és gyerekesek között továbbra is dúl a háború, de vannak benne klassz dolgok is a 9. kerületi lakosok szerint.

460 millió forintból felújították a város egyetlen Duna part menti parkját, aminek az átadása óta két hónap telt el, ezért kimentünk, hogy megkérdezzük az embereket, mi jó és mi rossz a parton. A park azon túl, hogy be lett vetve fűvel és növényekkel, új padokat is kapott, amelyek nagy, színes kirakókockákra hasonlítanak, ezen kívül a játszóteret és kosárpályát is felújították, a Boráros térhez közel pedig a régi pisiszag és gané helyett deszkapálya van.

A parkot tényleg sokan használják, találkoztunk gyerekes családokkal, idősekkel, fiatalokkal, és külföldiekkel, akik futni járnak le, bár gumiaszfalttal nem szolgál nekik a Nehru part. Egy kétéves körüli kislánnyal érkezik az anyukája és nagymamája, aki rögtön arról kezd beszélni, hogy mennyire utálja a dizájnosnak mondott padokat, ugyanis nagyon kényelmetlenek. Kipróbáltuk: tényleg azok. A leülni kívánókat rögtön két választási lehetőség elé állítja a bútor, ha hátra akarunk dőlni, akkor a nagy ülőfelület miatt kénytelenek vagyunk feltenni a lábunkat, és egy fél-ülőhelyzetet felvenni, ha viszont szeretnénk a lábunkat a talajon tartani, akkor nem tudunk hátra dőlni. Ezzel nem is lenne semmi baj, de csak, akkor ha fetrengeni akarunk, elegánsan, egyenes háttal, összezárt lábakkal leülni nem fogunk a Nehru parton, mert más pad nem igazán van, csak a park túloldalán akad egy-kettő.

„Az idősek ki vannak innen zárva” – mondja a nagymama, utalva az ülőhelyek formájára. Már többször is jelezte a 9. kerületi önkormányzatnak, hogy rakjanak rendes padokat az idősebb nemzedék számára, azonban a park a főváros tulajdonában van, a főpolgármester pedig azt javasolta a néninek, hogy üljön a bútor szélére és könyököljön a háttámlára.

A bútorokkal a néni szerint nemcsak a nagy ülőfelület a probléma, hanem az is, hogy nagyon kemények és mindegyikben van egy x alakú vájat, ami még kényelmetlenebbé teszi őket. Egy másik idős hölgy ezt mondta:

„Szerintem a régi fapadok sokkal jobban illettek ide. Állandóan koszos, senki nem tud ráülni, ha esik az eső, akkor megáll rajta a víz. Én ezen még ülni nem láttam senkit. Én se használom, de tegyük hozzá, hogy hideg van.”

A felújítás előtt is voltak az újakhoz hasonló bútorok, amiket lehetett mozgatni és a fiatalok előszeretettel használták, de voltak klasszikus barna padok, amikre anélkül is rá lehetett ülni, hogy felhúztuk volna a lábunkat a nyakunkba.

 „A másik az, hogy egy ilyen hatalmas nagy parknak kellene egy őr” – mondja a nagymama, aki hozzáteszi, hogy a kerület egyik jóval kisebb parkjának van őre, de itt is állítólag a BKK régi épülete mellett, ahol a 2A-s villamos megállt, parkol egy autó, ahonnan valaki figyeli a parkot, de nem tudják pontosan, hogy miért van itt.

Az autó valóban ott áll, a szélvédőjének egy biztonsági cég táblája van neki támasztva, de amikor megkérdezzük a kocsiban filmet néző férfit, kiderül, hogy szó sincs park őrzéséről, ugyanis ő csupán a volt BKK ház helyett épülő mosdó építőanyagait őrzi és elkészülhetne már, mert nagyon unja.

A ferencvárosiak szerint azért is szükség lenne egy őrre, mert mint korábban mi is megírtuk, hol a csúszdából csusszant ki, hol a mászókán találtak emberi végterméket. Ráadásul a kutyások-gyerekesek háborúja sem ért véget a park felújításával, mert bár a park területén mindenhol tábla tiltja, hogy kutyát behozzanak a területre, mégis sokan elengedik a pórázról a kedvencüket. Éppen egy agárkutyáját szabadon engedő srácot kérdezzük meg arról, hogy látta-e az elhelyezett táblákat.

„Igen, de nem érdekel. A park nem csak azért van, hogy nézzük.”

A táblák is hirdetik, hogy a Petőfi híd túloldalán van egy kutyafuttató, azoknak, akik nem szeretnek pórázon sétáltatni, de a fiú azt mondja, hogy egy agár kutyát nem fog egy ketrecbe vinni. Szerinte egyébként sincs ebből konfliktus, a kutyák lerendezik maguk között a hatalmi viszonyokat, az emberek is sokszor megállnak és nézik, ahogy a kutyák szaladgálnak. Olyan persze mindig akad – általában idősek vagy gyerekes családok – akik rájuk szólnak, hogy ezt a parkot a gyerekeseknek újították fel és nem szeretnék, ha a gyerek kakába tenyerelne.

A parkban viszont többen is dicsérték a játszóteret, ahova a kakabotrány ellenére is szívesen viszik a gyerekeiket, de az is királynak tartják, hogy a korábbi sík területet dimbes-dombossá tették, aminek piknikezés közben akár neki is lehet dőlni, vagy a kicsik szánkózhatnak rajta télen.

Ezúttal emberi ürülékbe szerencsére nem botlottunk bele, de egy széttaposott kutyakakiba az egyik csodapad előtt igen, ami azért is lepett meg minket, mert a fűben viszont nem nagyon találtunk.

Feszült tolongás a Groupama Aréna jegypénztáránál. Egy kétgyermekes család férfi tagjai nyomulnak elénk a sorban, közben egy fiatal srác elkiáltja magát: Hajrá Lengyelország! Általános derültség – Ne szóljunk neki, hogy rossz meccsre jött? A Magyarország – Svédország barátságos mérkőzés perceken belül kezdetét veszi, a szurkolók hamarosan könnyes búcsút vesznek Király Gábortól és Juhász Rolandtól.

Nem kis izgalommal készültem életem első foci meccsére. Vajon milyen szabályok érvényesek ilyenkor? Van meccs etikett? Kell lennie, hiszen ha valamit elrontasz, akkor sokkal nagyobb eséllyel vernek meg hazafiatlanságért, mint máshol. Íratlan szabályok tehát biztosan léteznek. A meccseken járatlan olvasók megnyugtatására közlöm, hogy nem nehéz elkapni a ritmust. Az első és legfontosabb szabály, hogy ne legyen rajtad semmi ellenséges szöveg - árulja el informátorom az előzetes tudakozódás alatt. Ennek tökéletesen eleget tettem, hiszen semleges uniformisban jelentem meg. A téli meccsek azonban plusz kihívást jelentenek, hiszen a stadion nem fedett- ezt szeretném hangsúlyozni, a meccseken még járatlan olvasóim kedvéért. Azonban a szurkolóknak nem kell rövidnadrágban és pólóban feszíteniük kilencven percen keresztül, így annyi réteget pakolhatnak magukra, amennyiben még tudnak mozogni.

Rengeteg pulóverbe és harisnyába öltözve vágok neki utamnak a Népliget felé. Az est hangulatát már a Móricz Zsigmond körtéren is érzékelem, hiszen egy kisebb társaság teli torokból énekelget a metrón: Olé, olé! A hármas metróra átszállva a szimpatizáns tömeg kezd felgyűlni, a Népligetnél pedig már egy új világ fogad. Magyar színek és emberek minden mennyiségben, a szotyiról nem is beszélve. Az aluljáró egy zsibvásárra hasonlít, hatalmas zsákokból árulják a különféle szotyikat, több nő karján magyar zászlós sálak lógnak karéjban. Most már nem ciki az éneklés és az ordítozás. Hirtelen azon kapom magam, hogy a Móriczon még félelmetesnek tűnő, ordítozó férfiak egyszeriben barátságosnak és viccesnek látszanak. Mindenki egy célért jött ide: hogy lássa a fiúkat és teli torokból szurkoljon nekik.

A beengedő kapukhoz érve eszembe jut a többi előzetes jó tanács: Ne legyen nálad vizes palack, esernyő, olló, kézigránát. A névre szóló jegyemet szorongatom, majd benyomulok a vaskapun. Kicsit nagy a fejetlenség, mindenkit megmotoznak, a nőket külön sorba irányítják. A svéd himnusz már lement, lassan felverekedjük magunkat a B-közép tetejére. Itt ér az első meglepetés, ugyanis a pálya sokkal kisebbnek tűnik, mint amire számítottam. A televízió képernyőjén hatalmasnak és beláthatatlannak látszott, de a valóságban a játékosok és az események sokkal közelebb vannak. A szektor tetejére kapunk helyet, a szurkoló mag az alsó sorokban van, élükön a vezérszurkolóval, aki hangszóróba üvölti a mindenki által jól ismert szurkolói dalokat vagy mondókákat.

A ceremónia és a himnuszok után a csapat elfoglalja helyét a pályán, Király Gábort hatalmas éljenzés fogadja. A negyven éves kapus ezzel a meccsel búcsúzik a magyar válogatottól, így összesen 108. válogatott meccset könyvelhet el magának, mellyel abszolút csúcstartónak számít a magyar labdarúgás történetében. A szintén búcsúzó Juhász Roland 95 meccsen szerepelt a válogatottban.

Kezdő szurkolóként a mérkőzés elején kissé megzavarodok. A vezérszurkoló, a pálya és a hirdetések megosztják a figyelmemet. A meccs vége felé már úgy érzem, inkább a szurkolásra koncentrálok jobban, a pályát nézni már lelombozó. Az első bekapott gól után jön a második, azonban itt megáll a menet. Szerencsére barátságos mérkőzésről van szó, ilyenkor a válogatott tapasztalatlan embereit küldik pályára az edzők -tudom meg informátoromtól. A percek telnek, az újdonság varázsa azonban nem szűnik meg körülöttem. A második félidő végére már tömbbé fagyott az eredetileg három zokniba öltöztetett lábam, az ácsorgás és a sikertelenség kicsit elcsüggesztett, de a szurkolók nem hagyják, hogy elkeseredjek. Kitartóan énekelnek és biztatják a csapatot. A leköszönő játékosoktól a meccs végén érzelmes búcsút vesznek.

A szurkolás a stadionon kívül sem ér véget, a metrón elkezdődik a még általam is ismert szokásos ugrálás. A vezető hiába könyörög a hangosbemondóban, az ugrálás és éneklés még hosszú percekig eltart. A stadiontól távol már egyre kevesebb a magyar zászló. Csak néhol fedezek fel egy-két sálat, a skandáló emberek pedig többé már egyáltalán nem tűnnek félelmetesnek.

Nagy sikert arattak A város peremén kutatócsapat beszélgetései, amiket a város egyik közösségi terében, a Budapest Pontban szerveztek a ma már nem látható IX. kerületi Illatos út 5. szám alatti telepről. Az eseményeken a csapat tagjai, a volt lakók, egy film, és sok fotó mesélt arról, milyen volt több évtizedig a lakók elnevezése szerint, a Dzsumbujban élni. A beszélgetésből kicsit ellentmondásos, betyárromantikás, de szerethető kép rajzolódik ki a 70 évvel ezelőtt épült és 2014-ben a földdel egyenlővé tett Illatos út és Gubacsi út találkozásánál levő telepről.

„A Mester 19-be szerettem volna általánosba járni. Amikor 7 évesen elvitt oda anyukám és meghallottak, hogy hol lakom, közölték, nincs hely az első osztályban. Ez mélyen érintett.” Az 1937-ben megépített, 400 lakást magában foglaló, Dzsumbujnak is nevezett telepen lakott a 23 éves Sárközi Vénusz is, aki gyakorlott nyilatkozó. Beszélt már a Tilos Rádióban és a Budapest pontos találkozón is elmondta történetét. „Huszonegy évig éltem ott, oda születtem. Egy szobakonyhában éltünk hárman, fürdőszobánk nem volt, de nagyon szerettünk ott lakni. Rengeteg barátunk volt és rendkívül nagy volt az összetartás.”

Vénuszék a telep három lakótömbje közül a nyugalmasabbnak számító C épületben laktak. Mint mondja, ez volt a legjobb ház, mert a lakók fele fiatalokból, másik fele pedig az idősebb korosztályból állt. Az egyedi szubkultúrájú helyen azonban akadtak szörnyű pillanatok is, amikor például beázott az önkormányzati bérleményük vagy a szomszédokkal voltak gondok, felütötte fejét a bűnözés.

Nem lehet elképzelni, csak megtapasztalni, milyen érzés belsőfolyosós bérházak, szűk egyszoba-konyhás lakásaiban többedmagunkkal, a dzsumbujban élni. Pedig laktak ilyen körülmények között emberek több évtizeden át az Illatos út 5. szám alatt. És mintha ezt az életérzést akarták volna átadni A város peremén csoport tagjai, amikor a Budapest Pont pincéjébe szervezték az előadásaikat a Dzsumbujról. A közösségi pont alagsorában durva falú, kissé dohos, szűk pincében találja magát a látogató az V. kerület alatt. Megszűnik a külvilág, csak az időtlenség és a hely atmoszférája, szaga miatt feltörő régi, de egyáltalán nem kellemetlen emlékek maradnak, amihez hasonlót az eltűnt Dzsumbuj lakói is átadnak a beszélgetéseiken az érdeklődőknek. 

A dzsumbujisták története kétfelé ágazik. A rendszerváltás előtti években az első beköltözőkből zárt, összetartó közösség alakult ki, akik mindenben segítették egymást, ha kellett vigyáztak egymás gyerekére. „A nagy ellentét akkor alakult ki, amikor a ’90-es évek elején, ahogy a lakók nevezik magukat, az őslakosok közé betelepültek a bevándorlók” – mondta Sárközi Vénusz a beszélgetésben.  

A lány és szülei 2014-ben kapták meg a bontási határozatot a IX. kerület önkormányzattól, ami városrehabilitáció keretében fel akarta számolni a szegénytelepet. Az A tömböt 2009-ben, a B-t 2013-ban, az utolsót, ahol Vénuszék is laktak 2014-ben bontották le. A kiköltöző lakók vagy pénzt kérhettek, vagy felajánlottak számukra egy új lakást. Ők az utóbbit választották, így lett felújított, fürdőszobás lakás az új otthonuk. 

A beszélgetésből olyan közösség képe rajzolódik ki, aminek tagjai segítették egymást, és próbáltak mindent megtenni azért, hogy a körülmények ellenére is jól érezzék magukat a lakótelepen és továbblépjenek a Dzsumbuj gettóvilágából.

Ezt a sajátos világot Ivanyos Judit és Thury Lili A város peremén csoport megalakítása után kezdte kutatni tavaly ősszel - hangzott el a Tilos Rádió egyik műsorában, ami a csoport munkájáról készítettek. Lilit mindig is izgatta ez a világ, amikor iskolába járt nap mint nap elment az épületek mellett. A kíváncsiságát az is felkeltette, hogy figyelmeztették, veszélyes hely a Dzsumbuj. A városi szegénység szimbólumává vált telep lakóinak a kezdetektől erős megbélyegzésben volt részük.

A csoportról Cseke Balázs tag elmondta, hogy akad köztük szociológus, médiaszakos és grafikus is. Tavaly télen kezdték készíteni az interjúkat a volt lakókkal, akik közül sokan be is kapcsolódtak a programba. A fő céljuk, hogy 2017 tavaszán több hétvégén át tartó programsorozatot szervezzenek, amin többek között szakmai kerekasztal-beszélgetésekkel, családi programokkal, filmvetítésekkel, fotókiállítással várnák az érdeklődőket, illetve ekkor mutatnák be a volt lakóknak szánt, képekkel illusztrált kiadványukat is. „A hamarosan elkészülő weboldalunkon érthetően megfogalmazott, tudományosan megalapozott cikkeket lehet majd olvasni a Dzsumbuj kialakulásáról, a szegénységkultúráról, amit az ott élőkkel készített interjúkkal, képekkel, filmekkel szeretnék árnyalni.”

Terveznek szakmai konferenciát, és tanulmánykötet összeállítása is szerepel az elképzeléseik között. Ez pedig mind abba az irányba mutat, hogy a városlakók az eddigieknél hitelesebb képet kapjanak a Dzsumbuj mindennapjairól, a városi szegénységről. Elinduljon egy társadalmi párbeszéd azért, hogy ne társuljon megbélyegzés a nélkülözéshez.

(Az első két fotó a Budapest Pontban levő kiállítás képe.)